A nomád életmódnak alapvetõen kettõs jellege volt. Egyfelõl az élet biztoskezû irányítása, másfelõl a világ vallásos szemlélete.
A lovas népek nagyon szoros kapcsolatban éltek a természettel. Annak kiszámíthatatlanságát jó és gonosz szellemeknek tulajdonították, ezért szálláshelyeiken szellemeket szimbolizáló bálványokat állítottak. Ezek õrizték a törzs, a nemzetség õsi erejét és úgy tartották, hogy a meghalt hõsök ereje költözött ezekbe a bálványokba. Ezeknek a bálványoknak áldozatokat is bemutattak - étkezés elõtt italukból a földre löttyintettek egy keveset.
Az égtájak színeinek is fontos szerepe volt, olyannyira, hogy ez kihatott a hadviselésre is. Például a hunok haderejének bizonyos szárnyaiba kizárólag azonos színû lovakat soroltak, ami megfelelt az adott égtáj színének. Ebbõl is látszik, hogy a mindenséggel való egység révén akarták biztosítani a kozmikus erõk támogatását.
Más népeknél bizonyos szent számoknak volt jelentosége. A mongolok például seregeiket mindig hármas egységekbe osztották - az uralkodóház származásmondájában szereplõ fiúk számának megfeleloen.
Az égtáji orientáció és a kozmikus összhang keresése megjelent a közigazgatási szervekben is. Birodalmukat a Nap és a Hold után jobb és baloldalra osztották - és attól függõen, hogy melyik állt nagyobb tiszteletben, az egyik oldal elõkelõbb volt. A király mellett is jobb és bal oldali fõméltóságok voltak, akik a birodalom megfelelõ részeit kormányozták.
Annak ellenére, hogy csaknem minden nomád népnél egyistenhit van, ezen népek vallásában fõ szerepe a természet erõit megtestesíto szellemvilágnak és az égitesteknek és az õselemeknek van. Az istenségnek hírnökei voltak, amik általában különféle vadállatok formájában jelentek meg - valószínûleg abból a meggondolásból, hogy a megszelídített állat már elveszítette rejtélyességét.
Az õsmagyar vallásban négy elemet ismertek: tûz, víz, föld és levegõ elemeket. A más természeti vallásokban megjelenõ tér vagy éter elem itt nem jelenik meg.

A tûz

A tûz elemnek különösen fontos szerepe volt az õsmagyar hitvilágban. Több forrásban is emlegetik, hogy a magyar nemzet tûzimádó lenne. Ennek egyik oka lehet az, hogy a tûz az istenség egyik jelképe volt és a tûzben, a tûz által az istent tisztelték. Egyes népeknél, például a perzsáknál a tûz az istenség egyedüli jelképéül szolgált.
A tüzet sajátos szertartásokkal tisztelték - a tisztelet tárgya többnyire a természeti jelenségek voltak, fõként a villámlás, amit az istenséggel hoztak kapcsolatba. Innen származik az "istennyila" szólás is a magyar nyelvben.
A tûz tisztelete ma is él bizonyos népi szokásokban. Például ha valaki megijed egy tárgytól és emiatt beteg lesz, akkor abból a tárgyból egy darabot meg gyújtanak, és azzal megfüstölik az illetõt, hogy meggyógyuljon. Ugyanígy füstölést alkalmaztak, ha egy jószágot vagy egy gyereket szemmelvertek. Érdekes szokás még, hogy amíg a gyereket nem keresztelik meg, gyertyát kell égetni mellette. Ezekben a népi babonákban a tûz általi tisztulás motívuma lelhetõ fel.

A víz

A tûz mellett a víznek is meghatározó szerepe volt az õsmagyarok hitvilágában. Érdekes példa erre, Etelköz, az õsmagyarok egyik székhelye - az "etel" szó tudniillik tatár nyelveken vizet jelent. A "köz" szóval és folyónevekkel képzett településnevek általánosak voltak egyébként - pl. Marosköz, Bodrogköz, Kõrösköz, Szamosköz, stb.
Fontos és érdekes, hogy õseink temetkezési helyei is általában folyók mellett voltak - remek példa erre Attila sírhelye, akit ugye folyóban temettek el kincseivel és fegyvereivel együtt, Árpád királyt pedig a pannonhegyi szentforrás felett temették el.
Ezeken kívül is számos más szent forrás van még hazánkban. A szent forrásokról szóló mondák is fennmaradtak, melyek szerint a hõs lándzsájával fakasztott vizet a sziklából, de fennmaradt olyan monda is, mely szerint a hõs lovának patkónyomából fakadt a víz. Erdélyben a mai napig él egy legenda, miszerint egy forrás egy tündér lovának patkónyomából fakadt - a népi hit szerint ez a patkónyom a mai napig látható. Más mondák szerint egy - hõs által megölt - sárkány fekhelyén fakadt forrás.
A jóslásban szintén nagy szerepe volt a víznek, a papnõk források zúgásából jósoltak (érdekesség, hogy ez jellemzõ a germán jósnõkre is) - például Biharban a Kalugyer nevû falu mellett ma is él egy ilyen néphit.
Híres régi hagyomány a Szörényi szent Kútról, hogy valahányszor egy magyar király meghal, vagy valami baj éri, vérré változik a vize, más forrásokat pedig csodás tulajdonságokkal ruháznak fel - pl természetfeletti, új életet adó tulajdonsággal. A völgyi kútról pl. azt mondják, teljes, ép alakot ad a torzszülötteknek. Vannak bizonyos állatneveket viselõ források - pl. Medvenyom, Szarvastörés - a legendák szerint ezek a források azzal a természetfeletti tulajdonsággal bírtak, hogy az ember, aki ivott bellük, olyan állattá volt képes változni, amely állat nyomából ivott.
A tûz elem mellett a víznek is nagy szerepe volt a tisztulási, tiszttási rituálékban. A Kõrös melletti Fekete Tóhoz kötõdik például az a régi szokás, hogy aki elõször jön a tóhoz, elõször meg kell fürödjön benne. Régi esküvõi szokás volt továbbá, hogy a menyasszonyt nem csak tûzön vitték át, hanem fáklyák kíséretében egy kúthoz is elkísérték. A vizet, amellyel a kemencébõl kivett kenyeret mosták meg, szokás volt szétlocsolni a házban - ennek szintén tisztító funkciója volt, úgymond megóvta a házat a boszorkányoktól és a kísértetektõl.
A gyerek szemmelverése úgy derül ki, ha egy cserépfedõbe vizet öntenek, ebbe pedig három darab szenet tesznek. Ha a szén lemerül az edény aljára, akkor a gyerek meg volt igézve. Ahhoz, hogy megszabaduljon az átoktól, ezt a vizet az udvar közepén a fején át hátra kell önteni.
Egy másik babonában fennmaradt egy olyan régi, tiltott szokás, hogy ha a ház asszonya terméktelen akar lenni, akkor a házba belépõ menyasszony zárt lakatot kellett dobjon a ház kútjába. A mai napig számos ilyen zárt lakat kerül elõ régi várkutak tisztításánál.
Az egyik legszebb elemekhez kötõdõ legenda azok megszemélyesítésérõl szól: a vizet, mint a föld és a tûz nõvérét jeleníti meg. A mondahõst, a vándort az elemek egymáshoz küldik - a föld a tûzhöt, a tûz a vízhez és a víz a levegõhöz. A megszemélyesített víz mint egy tó fölé emelkedõ kék nõalak jelenik meg.

A levegõ


Nyelvészeti és szemantikai szempontból vizsgálva a "levegõ" szót azt láthatjuk, hogy a szó nyilvánvalóan szoros kapcsolatban áll a lehellet, szél - ezáltal a lélek, szellem kifejezésekkel. Érdekes, hogy a szláv "duh" szó jelentése egyaránt lehet "lehellet", "szellõ" vagy "lélek", "szellem". Ebbõl kiindulva mondhatjuk, hogy ez az elem az ember felett álló lények és az istenség eleme. Ezeknek a lényeknek a lakhelye a mítoszok szerint a lég (régi szóval "levegõég"), és a megnyilvánulási formáik a levegõ mozgásával kapcsolatosak. A régiek a zúgó viharral azonosították az ördögöt vagy a gonosz lelkeket. Másik mitológiai képe a levegõnek a dühöngõ sárkány, aki repülés közben szintén szélvészt kavar. A forgószelet a boszorkányok táncának is hívják. A légtündér vagy szélanya a Kékhegység ormán lakik kék ruhában, és a fiai, a szelek ki-be járnak a házának számtalan kapuin. Ebben - és más mondákban is jellemzõ jelenet, hogy a vándor a szelektõl szeretne megtudni valamit.
A néphitben ma is élénken él a Szél Várának képzete - például a Fehér Hegység Pozsony és Nyitra megye határán. Itt egy szikla kapuívet képez, de a hit azt tartja, hogy nem szabad ezen a kapun átmenni, mert a hegyszellem ott tartja fogva a szeleket és ezen a kapun engedi ki õket néha. Ha az ember véletlenül összetalálkozik velük a kapuban, azok dühösen lekökik a hegyoldalon.
A szél uralma egykoron a felsõbb lényeknek - isteneknek, szellemeknek - tulajdonított képesség volt, egy idõ után azomban "alászállt" bizonyos halandókra is, akik felemelkedtek az istenséghez és beavatódtak a titokba. Így a tündéri szél- és zivatargerjesztés "tudománya" a jósnõkre, boszorkányokra, késõbb pedig a garaboncosra szállt.
A régiek a többi elemhez hasonlóan a levegõ elemet is igyekeztek a szolgálatukba állítani. A gabonaszórásnál szokták mondani, ha szélcsend volt: "Vedd le a kalapod, ereszd ki a szelet" vagy, hogy "Fordítsd ki a szûröd, hogy fújjon a szél". Emltésre méltó, hogy a kommunikációt a magyar néphitben is a levegõ elemhez kapcsolják - ha valaki sokat, feleslegesen beszél arra szokták mondani, hogy "Ne darálj, mert szél lesz".
Érdekes népszokás, a szél csillapítására való babona: 1851-ben a Pesti Napló ír arról, hogy a parasztasszonyok ilyenkor sóból és lisztbõl álló keveréket szórnak szét a szélben, közben ezt mondva: "Csillapodj, kedves szél, vidd ezt a fiadnak!".

A Föld


A Föld elem tisztelete talán a legszembetûnõbb mind közül és ez az, ami rejtett formában ugyan, de a mai napig fennmaradt a magyarságban. A honi föld szeretete, tisztelete, a kötõdés a szülõföldhöz kevés nép esetén ilyen erõs, mint a magyarságban - és ezenbelül kiváltképp a székelységben.
Legkorábbi tanúbizonysága ennek a kivételesen erõs földtiszteletnek a Halotti Beszéd és Könyörgés, ami szerint: "Bizony, por és hamu vagyunk". Szintén nagyon erõs a magyarságban a hit, miszerint mindent a földanya adott nekünk, és minden oda is tér vissza. Ezt a hitet eleveníti fel az "István a Király" címû rockopera is Géza fejedelem temetésének jelenetében, mikor a pap ezt énekli: "Porból és hamuból vétettünk s azzá leszünk".
A föld tiszteletét elevenítik fel a néhol mai napig is élõ babonák és szólásmondások.
Régen például, ha egy király földet adományozott egy alattvalójának, kézen fogta azt, és néhány lépésnyire bevezette a birtokra, majd földet adott a kezébe. Ezen alkalmakból az adományozott esküt tett - ezen esküszövegekben fordulnak elõ olyan fenyegetések, miszerint ha az illetõ megszegi szavát, akkor ha meghal, a föld harmadnap kiveti testét magából. A földel összefüggõ szokások, mondások szinte kivétel nélkül az igazsággal, igazságossággal, az igazmondással állnak összefüggésben. Ez azon hittel hozható összefüggésbe, hogy a föld nem tûri a gonoszat, a hazugot. Ilyen gondolatmenet áll a mondás mögött, miszerint valaki "nem érdemes rá, hogy a föld hordja", amit a haszontalan, hálátlan emberekre szoktak mondani. A föld igazságszeretetével hozhatók összefüggésbe az olyan átkok is, hogy "nyeljen el a föld" és hasonlóak. (egyébként ehhez hasonló dolgok megjelennek a szerb néphitben is - például az "úgy segéljen a föld" eskü).
A földnek tehát kifejezetten Jupiteri tulajdonságokkal bíró elem nemcsak a magyarság köreiben, de az egész kárpátmedencében. Igazságot szolgáltat, emellett a tûz és víz elemek mellett a földnek is van kifejezetten óvó, védõ jellege. Ilyen például az egyik szemmelverés elleni praktika, miszerint ilyen esetben kilenc bucok vagy vakondtúrásból két marék földet kell hozni, vízzel megfõzni, és ezt a fõzetet a szemmelvert gyerekre vagy állatra önteni. Mindezek a babonák és még számos másik is, kivétel nélkül visszavezethetõek a földanya védõ, óvó szimbolikájához.