A misztika

Szó szerinti jelentése "titokzatosság, rejtelmesség". A misztika örökké jelen volt minden vallásban és minden kultúrában. A keleti filozófiákat önmagukban is misztikusnak lehetne nevezni, de a három Biblián alapuló, Nyugati világvallásnak (zsidó, keresztény, mohamedán) is megvannak a misztikus (nem dogmákon alapuló) irányzatai (zsidó: kabbala; keresztény: gnoszticizmus; mohamedán: szufizmus). A misztika képviselõit legtöbbször nem kis gyanakvással fogadták. Eckhart mester (1260-1327), a középkor nagy misztikusa ellen eretnekség miatt vádat emeltek, Halládzsot, az iszlám misztikust pedig 922-ben eretnek tanai miatt kivégezték. Az ítélet 600 korbácsütés volt. Ha mégsem pusztult volna bele, akkor testét darabokra szaggatják. A hatvanas években az Egyesült Államokban a hippik és ellenzéki diákok soraiban divatba jött, hogy drogokat (elsõsorban LSD-t) használjanak misztikus tudatállapotok elérésére. Timothy Leary, az úgynevezett kábítószeres misztika fõ képviselõje emiatt veszítette el állását a Harward Egyetemen. A misztikában jelen van a távolságot teremtõ élményvilág, amely fejleszti a kritikus szemléletet, és ama tapasztalat is, amely – ha helyesen élünk vele – rendkívüli módon elõsegíti a személyiség gyarapodását.

Misztikus élmények

A misztikus élmények elsõ közös vonása a kimondhatatlanság, megfogalmazhatatlanság. Az élmény átélõi nem találnak szavakat, fogalmakat szellemi tapasztalataik kifejezésére, ezért gyakran élnek hasonlattal és szimbólumokkal. A misztikus kijelentések (különösen a zen-buddhizmusban) paradoxak. A nyelv hétköznapi valóságunk visszatükrözõdése. Eredendõen túlélési harc során jött létre, hogy az emberek megérthessék egymást. A lelki, transzcendentális (érzékfeletti) "háttérrõl", ahová a misztikus behatol, a nyelv nem képes megfelelõen tudósítani.

A misztikus tapasztalatok másik közös vonása, hogy megszûnik a tér és az idõ. Az átélõ személy úgy érzi, hogy maga mögött hagyja tér és idõ hétköznapi világszemléletünk számára alapvetõ korlátait. Így már világos, hogy az élmények nem önthetõk szavakba, hiszen minden konkrét leírás térhez és idõhöz tapad.

A harmadik közös vonás az egység élménye. A misztikus megtapasztalja, hogy közte és a dolgok között nincsenek korlátok. Nem oldódik föl bennük, de érzi, hogy valójában minden Egy. Ennek magasabb formája a kozmikus egység élménye, az unio mystica, az ember egyesülése Istennel.

A negyedik közös tulajdonság a szentség élménye, ami mélyen átélt pozitív lelkiállapottal jár. Alázattal ismerjük föl a világ lényegét, értelmét és mélységét. Goethe Faustjával szólva ámulattal fedezzük föl, hogy mi az, ami "legbensõ lényegében összetartja a világot".

Bár a misztikus élmények igen illékonyak, átélõik mégsem érzik õket szubjektívnek, ellenkezõleg: meg vannak gyõzõdve élményük valódiságáról. Azonkívül a misztikus élmények mélyreható változásokat hoznak a személyiségben, egyértelmûen gyógyító hatásuk van. A misztikus élmény elõsegíti a személyiség integrációját, utat nyit az alkotóerõ számára, elmélyíti megértésünket, türelmünket és szeretetünket. A pozitív beállítódás révén életünk gazdagabbá válik, segítõkészségünk, felelõsségérzetünk a teremtés megõrzése iránt egyre jobban kibontakozik. A misztikus élmény hatással van a világszemléletre is.

Az okkultizmus

Az okkultizmus az embernek a szellemi világgal való kapcsolatát igyekszik kifejleszteni és számára a szellem világába (fizikain túli világ) betekintést nyújtani (misztikus élmény).

A négy szent tudomány

A tradicionális okkultizmus négy módszere (az úgynevezett "Négy szent tudomány") a misztikus élmény elérésére: az asztrológia, az alkímia, a kabbala és a mágia.

 

Az antropozófia

Az antropozófia a legmodernebb és az egyedüli az emberi szellemre (az Én-re) alapított okkultizmus. A Christian Rosenkreutz féle Rózsakeresztes vonalat építi tovább, de már nem a régi "négy szent tudomány" módszereivel, hanem egészen újakkal. Az antropozófia az embert állítja vizsgálatainak középpontjába: az ember teremtését és viszonyát a szellemi világokhoz mind földi, mind a halálon-túli életében, az ember feladatát a Földön és viszonyát embertársaihoz. Ezzel foglalkozik az az óriási anyag, amely áll Rudolf Steiner 10-12 könyvébõl és kb. 6000 elõadásából, amelyeket 1903 és 1924 között tartott.

 

Asztrológia:	A komoly alapokon nyugvó asztrológia a legrégibb ezoterikus rendszerek közé tartozik. Eredete valószínûleg az õsi Babilonra vezethetõ vissza. A régi babilóniaiak már Kr. e. 3000-ben megfigyelték az égboltot, hogy megbízható naptárt készíthessenek a vadászat és a vetés optimális idejének megválasztására. Egyiptom közvetítésével az asztrológia a görögökhöz is eljutott, akik megalkották a ma legismertebb asztrológiai módszert. Az asztrológiai világkép megfelel az ezoterikus felfogásnak, a világot rendezett egységként (kozmosz) értelmezi, amelyben minden jelenségnek határozott "értelme" van, hiszen a kozmosz törvényszerûségeinek engedelmeskedik. A bölcsek szerették volna megismerni ezeket a törvényszerûségeket – figyelték a természetet, összehasonlították a megjelenési formákat és olyan összefüggéseket fedeztek fel, amelyekbõl az derült ki, hogy a kozmosz különféle megnyilvánulásai azonos törvényszerûségeknek vannak alávetve és ennélfogva hasonlóak a reakcióik is. Így lehetségesnek kell lennie, hogy egy tetszés szerinti zárt rendszer megfigyelésébõl következtessünk egy másik zárt rendszerre. Ez a felismerés Hermész Triszmegisztosz híres mondásában kristályosodik ki: "Amilyen fent, olyan lent is" (Tabula Smaragdina Hermetis). Ez a mondat amely máig az ezoterika kulcsmondata, azt fejezi ki, hogy vannak olyan univerzális törvényszerûségek, amelyek az összes létforma valamennyi szintjét áthatják. Az asztrológia azzal az igénnyel lép föl, hogy az univerzális törvényszerûségekbõl kiindulva, szimbólumai útján meg tudja ragadni és le tudja képezni a valóság egészét. Minden bolygó és minden állatövi jegy a valóságnak más-más, meghatározott területét szimbolizálja. A horoszkóp egzakt pontossággal mutatja a "valóság-epítõkövek" eloszlását: megmutatja melyeket hoztuk magunkkal, amikor világra jöttünk, és melyeket kell még elérnünk cselekedeteinkkel, végül pedig utal megszerzésük módjára is.
Alkímia:	Az alkímia középkori titkos tudomány, amely látszólagos célként aranynak kevésbé értékes fémekbõl való elõállítására és egy minden betegség ellen használható gyógyszer feltalálására törekedett. Valójában az arany szimbólum, azt fejezi ki, hogy emberi lények is arannyá lehetnek, olyan alapvetõ érzéseink, mint például a félelem, a tudatlanság, a gyûlölet és a szégyen értékes tulajdonságokká, szeretetté és beteljesültséggé változtatásával. Tehát az alkímia is egy lelki folyamat, amit kémiai folyamatokkal szimbolizáltak. Artúr király idejében az alkimisták legmagasabbrendû célja a Szent Grál kutatása volt. A Szent Grál a tiszta lélek szimbóluma. A Grálkutatás a keresõ ember lelki útját jelképezte. Az alkímia 7 lépcsõfoka: Az ártatlanság Az ÉN születése A szerzés vágya Az adakozó születése A keresõ születése A látó születése A szellem
Kabbala:	A kabbala a zsidóság ezoterikus tana. Évszázadokon át szóban adták tovább a templomokban és zsinagógákban. A 13. században lejegyezték – ez a "Fény Könyve" (Zohar). Ma már a kabbalát nem zsidók is sokan választják spirituális útként. Az Egyesült Államokban és Európában is mûködnek olyan csoportok, amelyek a kabbala tudásanyagát az önkibontakozásban próbálják hasznosítani. A világ a kabbala tanítása szerint az isteni fény kisugárzása. A világ tíz sugárban (szefira) alakul ki Isten szellemébõl. Ezek az õserõk képezik minden dolog alapját. Aki megérti õket, megérti a lét titkát. A tíz szefira mûködését az élet fája ábrázolja: Ez a fa – amely a tíz szefirát és kapcsolatukat szemlélteti – a kozmikus világösszefüggést szimbolizálja. Megjelenik rajta a makrokozmosz (világegyetem) és a mikrokozmosz (ember), az isteni és az emberi, és nyilvánvalóvá válik kapcsolódásuk. A jobb oldalon lévõ körök a nõi, a bal oldaliak a férfi princípiumot jelölik. Jobb oldalon található az "inspiráció", az "együttérzés", az "ösztön", bal oldalon az "értelem", az "ítélõképesség" és a "világosság". A két princípium között a fa közepe teremt egyensúlyt: az itt elhelyezkedõ szefira azt az elvet szimbolizálja, amire minden szép és tökéletes törekszik. Az élet fájának csúcsa a "kéter", a korona, a legmagasabb szellemi és eszmei lényeg, amelyhez a bölcs végül is eljut. (Az életfa hét síkja pontos párhuzamot mutat a hét csakrával, a jóga energia-központjaival! A kéter megfelel az "ezerszirmú lótusznak", a homlok magasságában elhelyezkedõ fejtetõcsakrának.) A kabbala értéke ma az ezoterikához hasonlóan az önmegismerésben rejlik: segítségével az egyén szembesül személyiségével és annak spirituális lehetõségeivel.
Mágia:	A mágia idõtlen idõk óta arra törekszik, hogy kapcsolatot teremtsen az ember számára hasznos energiákkal. Ez nem csak külsõ erõforrásokat jelenthet, hanem belsõ erõinket is. A célkitûzés rokon az ezoterikáéval: a személyiség kibontakozása és önmegvalósítás. Az ezoterikus praktikák majd mindig tartalmaznak mágikus elemeket is, és céljuk mindig az, hogy elõbbre vigyenek életutunkon. A mágusnak át kell látnia a felszínen. Ekkor megtapasztalja, hogy a jelenségek tér-idõ világa mögött láthatatlan valóság rejtezik, amely mindent hordoz, és amibõl minden keletkezik. Ebben a rejtett valóságban minden mindennel összefügg: az emberek egymással és a dolgokkal, valamint minden földi a kozmikummal. Ezt a szoros összefüggési viszonyt igyekszik a mágus kihasználni, amit úgy vél elérni, hogy befolyást gyakorol a dolgokat egymással összekötõ "kvintesszenciára" (nevezték még világszellemnek, világléleknek, ötödik elemnek, éternek, vagy kozmikus fluidumnak is), mert a kvintesszencia nemcsak "alapanyag", amibõl minden fölépül, hanem mûködõ energia, erõ és képesség is, ez tart mozgásban mindent, létrehoz, formát ad, ösztönöz.