A tündérek, a zene és a misztikum
világába hívom meg Önt, kedves olvasó. Utazzon velem Írországba, ahol ez a három szó szorosan összekapcsolódik. Képzelje el, hogy térben és időben ősrégi úton járunk. Ne féljen, nem tévedhetünk el, hiszen barangolásunk során az ír hagyományok, elsősorban a zene fonala vezet.
Írországban azt tartják, hogy aki szépen tud zenélni, az láthatja a tündéreket és megérti nyelvüket. Az e lső hangszert is a tündérek hozták magukkal, még istenek formájában. Egy hárfát. A mese szerint az első hárfás felesége, amikor először szült, borzasztó fájdalmakat állt ki. A hárfás ekkor a hangszer első zenéjét, a szomorúság zenéjét játszotta. Az újszülött a “Szomorúság Húrjának Gyermeke” nevet kapta. Amikor a második gyermeke született, az asszony nevetett, mert annyira könnyű volt a szülés. A zenész ekkor a nevetés zenéjét szólaltatta meg, a gyermek neve pedig a “Nevetés Húrjának Gyermeke” lett. Harmadszorra az asszony szülés közben elaludt. Ez ihlette a hárfa harmadik zenéjét, amely az álomba merülés zenéje. Maga a hangszer háromszögletű alakú. Ölben tartják, úgy játszanak rajta, de nem dallamot, hanem dal kíséretet. A hárfa oly mélyen épül be a hagyományokba, hogy Írország címerében is szerepel.
A tündérek által sugallt zene közvetítésének másik fő instrumentuma a fuvola. Ezzel lehetett ugyanis a legjobban lejátszani azokat a különleges díszítő hajlításokat, melyeket a sean-nós énekesek használtak. A sean-nós az ősi ír zene szerves részét képező, kíséret nélküli éneklés különleges technikája. Az ország nyugati partjainál elterülő kis szigeteken még ma is élnek olyan öregek, akik a régi hajlításokkal énekelnek szövegeket. Ez a zene legősibb formája. Nem dinamikai különbségekkel fejezi ki a mondanivalót, hanem dallamváltozatokkal. Minden dallam csak egyszer fordul elő, sokszor az egész dal képez egyetlen periódust. A szöveg és a zene szinte együtt születik. A dallam az alkalomtól és az éneklőtől függően minden újraénekléskor átalakul egy kicsit. Az történik, mint ami a szájról szájra terjedő hagyományoknál mindig, sokszor ugyan azon a címen több dal is körbejár, néha ugyan annak a dalnak nyomára más címen akadunk.
A tündérek világától kicsit eltávolodva, a XVIII-XIX. században a barokk hatására alakul ki az a zenei stílus, amit ma ír népzeneként ismerünk. Ebben az időben az angol királyi udvart áthatják az olasz és a francia barokk udvarok szokásai, ezek a XVIII. századra átterjednek Írországra is. VII. Henrik és Erzsébet királynő uralkodása alatt legyilkolják a hárfásokat, a régi értelmiségi tudás őrzőit és ezzel alig egy évszázad alatt megölik az ősi, törzsi hagyományokat. A vérengzést túlélt hárfások, akiket valamikori fénykorukban a nép szinte a királyokkal egyenrangúan kezel, utcazenésszé, vándor muzsikussá válnak. Az ír hárfások utódai kényszerűségből, azért hogy életben maradhassanak, fejet hajtanak a barokk által diktált zenei változások előtt. Ilyen volt Torlough O’Carolan is, akit az írek egyik legnagyobb zeneszerzőjeként ismerünk és aki rájött, hogy a régi hagyományok és az új idők elvárásai jól megférnek egymás mellett. A hangszeres megszólalásban a hárfa szerepét átveszi a zongora, népszerűvé válik a hegedű és fontos szerepet kap a hagyományosnak számító duda is. Ez utóbbi kinézetre hasonlatos a skót dudához, de a sípok felépítése más.
Ha valaki ma ír zenét hallgat, felismerheti a hangszerelésben az erőteljes, szinte katonásan megszólaló, szívet remegtető dobot, melynek neve Bodhrán. Az 50 –es évekig mágikus, sámánisztikus hangszer volt, a rosszat kellett vele elűzni. Hagyományosan elsősorban Szt. István napján, Karácsony másnapján használták. Ez a téli napforduló, amikor a népszokás szerint az ökörszemet, vagy a szarvast hajszolják. Az évnek ezen n evezetes pontjához fűződő egyik legendát ismerheti meg a hallgató a Bran együttes lemezéről, mely a közelmúltban Agancserdő címmel jelent meg és a szarvassá varázsolt emberpár szerelmének, téli halálának és tavaszi feltámadásának meséjét mondja el. Az ott megszólaló dobok minden leírásnál jobban példázzák a hangszer játékosságát, a benne rejlő sokszínűséget, lehetőségeit. Sean O’riada, ír zeneszerző az 50 –es, 60 –as években kezdte saját szerzeményeiben használni a dobot. Játéktechnikája átalakult, és ma is folyamatosan változik, gazdagodik. Szinte olyan már, hogy a tablához hasonlóan dallamjáték szerűen szólaltatható meg.
A 60 –as évek végén lett divatos az ír kocsmazene, amikor a Dubliners nevű zenekar a Hét részeg éjszaka című dallal a rock slágerlisták élére került. A kocsmazene eredete a XX. század elejére tehető, amikor Dublinban még az angolok uralkodtak, az Írek pedig átvéve tőlük a balladás stílust, ponyva balladákat énekelnek.
Írországban a valódi népzene a mai napig él. Hatással van rá a jazz, az af rikai zene és számtalan más stílus és irányzat. Az újjáéledés legnagyobb időszaka a 70 –es, 80 –as évek, amikor a hagyományos zenék a nagy színpadokon is megszólalnak. Ebből alakultak ki az amerikai szuperprodukciókhoz hasonlatos show -k, amelyek már-már világzenék, szintetizátorral, nagy balkáni dobokkal. De ez már egy másik történet, a mesének, mítosznak ennek semmi köze, hiszen fő mozgató ereje a pénz.
A zene és a tánc mindig, mindenhol szoros kapcsolatban voltak, így van ez Írországban is. Az ír néptánc eredetileg szóló tánc, melynek segítségével a spanyol tánchoz hasonlóan érzelmeket fejeztek ki. Ezeket különféle ütemezés szerint táncolták. Ilyen például a Jig, amely 6/8 –os, a Horn Pipe, mely a 4/4 –es lassú, a Reel, a 4/4 –es gyors és újabban a ritkán és nem szívesen használatos Polka.
A régi-régi történetek úgy tartják, hogy a tündérek szívesebben táncoltak, a zenélést inkább a kiválasztott emberekre bízták. A halandók így tanulták meg a hangszeres játék tudományát és ettől mindenki gazdagabb lett. Ám az ember nem érte be ennyivel és a tündérekhez hasonlóan maga is táncra perdült. Ha eredeti ír népzenét hallgatunk, kiderül, hogy a tündérek sem elégedtek meg csak a tánccal. Írország tájait az Ő zenélésük titokzatossága öleli át.
Tündérek
A Balkán tündéreinek számos közös vonásuk van: általában halotti, betegségokozó, károkat elõidézõ, illetve termékenységet elõsegítõ aspektussal egyaránt rendelkezõ, isteni, illetve démoni lények, akik meghatározott idõszakokban jelennek meg az emberek között. Megjelenésük a tavaszi és kora nyári pogány ünnepeken, illetve sajátságos természeti alakzatokban (vihar, forgószél) a leggyakoribb. A balkáni tündérhagyományok alapja a thrák-illír, illetve görög-római hagyományokban gyökerezik, de az ószláv tündérmítoszok is nagyban befolyásolták. Kimutathatóak szlovén-osztrák-svájci, illetve dél-német hatások, ez utóbbiak tündérei a téli napforduló idején, és az év egyéb, halottakhoz kötõdõ idõpontjaiban jelennek meg. A szélben vágtázó lélekcsapatok, melynek neve a német területeken "Wütendes Heer", "Wildes Heer", vagy "Wilde Jagd" eredeti szerepük szerint valójában a fonó nõk munkáját ellenõrzik. Legközelebbi "rokonuk" a Balkán hitvilágában a szlovén "Pehtra Baba", "Zlata Baba" vagy "Quaternica". A magyar Luca (Lucia) szintén ennek a lénynek egyik aspektusa, aki nálunk december 13-án, a horvát-szlovén, illetve a cseh-morva legendákban pedig a téli napfordulón (dec. 21.) jelenik meg. A Balkán különbözõ népeinek tündérei részben közös, részben népenként és területenként változó neveket viselnek. A szerb-horvát tündérek elnevezése a vila, mely a nyugati szlávoknál is igen elterjedt név volt. A vila szó a szláv kutatók szerint a "szél", forgószél" szavakból ered, így utalva a szláv tündérlények egyik legfontosabb megjelenési helyére. A bolgár hitvilágban a tündérek legelterjedtebb neve szamodiva és szamovila. A szamovila a szamo ("maga") és a vila összetéve, a XVI. században alakult ki. Romániában, Bulgáriában és Kelet-Szerbiában az oroszok, ukránok az általánosan használt ruszalka kifejezéssekl illetik azokat a tündéreket, akik Pünkösdkor látogatják meg az embereket. A román Irodia, Irodita, Irodiada, valamint a horvát Irudica és Rudica tündérelnevezések Herodias nevéhez kapcsolódóan utalnak a tündérnépre. A balkáni népek szívesen használtak olyan neveket is a tündérekre, melyeket a "valódi név" helyett használtak, lévén, hogy azok kimondása roppant veszélyes lehet. Különösen a románok bizonyulnak találékonynak ebben a kérdésben, közkedvelt szavaik a tündérekre az iele ("õk") és dinsele (kb. "õk maguk"). De számos egyéb tabunév is forog a köztudatban: doamnele ("a kisasszonyok") frumoasele ("a szépek") dulcile ("az édesek"), "büszkék", "erõsek", "szentek", "szüzek", "könyörületesek", "solymocskák", "szépasszonyok", "fehérek" stb. A szerbek a vilákat divna ("fenséges") névvel illetik. A románok nõi neveken is emlegették a tündéreket, különösen Erdélyben, ahol egy kilencfõs tündércsapat mindegyik tagjának egyéni neve van.
|