Eme híres-hírhedt kence-fice leírása akkor lenne igazán izgalmas, ha egy néhányszáz éves, titokzatos Árnyak Könyvéből másolnám ide… Sajnos, erről nincs szó :o( A sokszáz éves titkot leírásokból tudom – méghozzá többnyire boszorkányperek dokumentumaiból, peranyagaiból. De sok információt szereztem Szendrey Ákos magyar ősvallást kutató gyűjtőmunkáiból és nem keveset elhunyt tanáromtól, Dr. Németh Zoltántól, aki a gyógynövényeknek volt nagy ismerője. Na, ha most már kellőképpen felcsigáztalak titeket, akkor szép lassan rátérek a kenőcsre is...

A kenőcs a repülést volt hivatott szimulálni. Hatóanyagai tájegységenként változtak, de jellemző volt a sertészsír alap (ami nagyon börbarát, ezért a hatóanyagokat nagyon mélyre képes juttatni), ami tartalmazott csattanó maszlagot és/vagy nadragulyát - boszisabb néven Belladonnát :o) – mandragórát, bolondító beléndeket. Vagyis ezek voltak a fő hatóanyagok – de erre még mindjárt visszatérek.

Mi is volt még benne? Hát persze, az elmaradhatatlan méhlepény és keresztelés nélkül elhunyt csecsemő bele és zsírja sem hiányozhatott egy valamire való repcsi-krémből – amelyek persze csak arra szolgáltak, hogy mások számára misztikussá, ijesztővé tegyék a kencét (többnyire sikerült is), megelőzve ezzel az illetéktelen használatot. Az egyéb „boszorkányos adalékok” pedig többnyire valamely gyógynövénynek volt a boszorkány-neve, úgy mint az árvacsalán volt a méhevirág (hatással is van a méhre, kimondottan női szer), vagy a kőhere, ami a somkórót takarja (vénás problémákra, duzzanatra való). A boszorkány-kenőcsről egyébként már Apuleius is szót ejt, igaz, nála még ez nem a repülést szolgálta, hanem az átváltozást: aki bekente magát az hipp-hopp állattá változott.

És akkor térjünk vissza a hatóanyagokhoz… Több leírás említi a solanumot. Nos ez két növényt is takar: egyrészt a fekete csucsor (solanum nigra) szerepelt a kellék-listán, másrészt a solanum tuberosum, közismertebb néven a jó öreg krumpli :o) (Ami egyébként az egyik legmérgezőbb hazai növényünk!) Nem kell képzett fitoterapeutának lenni ahhoz, hogy rájöjjetek – ezek biza’ egytől egyig olyan alkaloidokat tartalmazó növények, amelyeket nemes egyszerűséggel haluciogéneknek is szoktak nevezni a túlélők. És akkor még a sisakvirágról (acotinum), az ópiumról, az indiai kenderről és a légyölő galócáról nem is szóltam – ezek mindegyike és/vagy alapú listatag volt. Az összetevők tájegységek szerint is változtak, akárcsak az, hogy miben és hol kell az elkészült kenőcsöt tárolni. Volt, ahol a tűzhely alá ásva kellett tartani és volt, ahol simán a kemence-párkányon. Volt, ahol varázsvesszővel kellett használat előtt megütögetni, de volt, ahol kanca-vajjal kellett hígítani… A megfelelő hatáshoz azonban még kellett általában egy mondóka is, afféle varázs-szöveg. Ez volt, ahol csak egy „hipp!hop!” volt vagy egy „Hip, hop, ott legyek, hol akarok” – és volt ahol komlett versike: „Cúc, kerekeggyí, Lapis domboroggyá, Mingyár ott legyek, Ahun akarok!”. És persze a legtöbb helyen nem ártott még hozzá egy seprű sem… ;o)

A kenőcsöt repüléshez, átváltozáshoz a térdük alá, a könyökhajlatba, nyakukra – na és persze a seprűre – kenték, vagyis csupa olyan helyre, ahol a bőrünk vékony, a mélyreható kenőcs könnyen a véráramba jut. Így elég volt egyszer-kétszer elmondani a megfelelő varázsszöveget és mire végére értek, már fel is szívódtak a jó kis kábítószerek. Ezek után lehetett röpülni, átváltozni… És szerencsés esetben visszatérni.

Higgyétek el, azért a landolás nem volt mindig egyszerű! De nem csak ezért intek mindenkit óva a kipróbálástól, hanem azért is, mert ezt ma szép hazánkban (is) igen szigorú törvények tiltják. Nem kívánom ehelyütt megvitatni, hogy ez így helyes-e – én mindenestre nem bánom. Az egyéb mellékhatásokról nem is beszélve…