A tündérek, a zene
és a misztikum

világába hívom meg Önt, kedves olvasó. Utazzon velem Írországba, ahol ez a három szó szorosan összekapcsolódik. Képzelje el, hogy térben és időben ősrégi úton járunk. Ne féljen, nem tévedhetünk el, hiszen barangolásunk során az ír hagyományok, elsősorban a zene fonala vezet.

Írországban azt tartják, hogy aki szépen tud zenélni, az láthatja a tündéreket és megérti nyelvüket. Az első hangszert is a tündérek hozták magukkal, még istenek formájában. Egy hárfát. A mese szerint az első hárfás felesége, amikor először szült, borzasztó fájdalmakat állt ki. A hárfás ekkor a hangszer első zenéjét, a szomorúság zenéjét játszotta. Az újszülött a “Szomorúság Húrjának Gyermeke” nevet kapta. Amikor a második gyermeke született, az asszony nevetett, mert annyira könnyű volt a szülés. A zenész ekkor a nevetés zenéjét szólaltatta meg, a gyermek neve pedig a “Nevetés Húrjának Gyermeke” lett. Harmadszorra az asszony szülés közben elaludt. Ez ihlette a hárfa harmadik zenéjét, amely az álomba merülés zenéje. Maga a hangszer háromszögletű alakú. Ölben tartják, úgy játszanak rajta, de nem dallamot, hanem dal kíséretet. A hárfa oly mélyen épül be a hagyományokba, hogy Írország címerében is szerepel.

A tündérek által sugallt zene közvetítésének másik fő instrumentuma a fuvola. Ezzel lehetett ugyanis a legjobban lejátszani azokat a különleges díszítő hajlításokat, melyeket a sean-nós énekesek használtak. A sean-nós az ősi ír zene szerves részét képező, kíséret nélküli éneklés különleges technikája. Az ország nyugati partjainál elterülő kis szigeteken még ma is élnek olyan öregek, akik a régi hajlításokkal énekelnek szövegeket. Ez a zene legősibb formája. Nem dinamikai különbségekkel fejezi ki a mondanivalót, hanem dallamváltozatokkal. Minden dallam csak egyszer fordul elő, sokszor az egész dal képez egyetlen periódust. A szöveg és a zene szinte együtt születik. A dallam az alkalomtól és az éneklőtől függően minden újraénekléskor átalakul egy kicsit. Az történik, mint ami a szájról szájra terjedő hagyományoknál mindig, sokszor ugyan azon a címen több dal is körbejár, néha ugyan annak a dalnak nyomára más címen akadunk.

A tündérek világától kicsit eltávolodva, a XVIII-XIX. században a barokk hatására alakul ki az a zenei stílus, amit ma ír népzeneként ismerünk. Ebben az időben az angol királyi udvart áthatják az olasz és a francia barokk udvarok szokásai, ezek a XVIII. századra átterjednek Írországra is. VII. Henrik és Erzsébet királynő uralkodása alatt legyilkolják a hárfásokat, a régi értelmiségi tudás őrzőit és ezzel alig egy évszázad alatt megölik az ősi, törzsi hagyományokat. A vérengzést túlélt hárfások, akiket valamikori fénykorukban a nép szinte a királyokkal egyenrangúan kezel, utcazenésszé, vándor muzsikussá válnak. Az ír hárfások utódai kényszerűségből, azért hogy életben maradhassanak, fejet hajtanak a barokk által diktált zenei változások előtt. Ilyen volt Torlough O’Carolan is, akit az írek egyik legnagyobb zeneszerzőjeként ismerünk és aki rájött, hogy a régi hagyományok és az új idők elvárásai jól megférnek egymás mellett. A hangszeres megszólalásban a hárfa szerepét átveszi a zongora, népszerűvé válik a hegedű és fontos szerepet kap a hagyományosnak számító duda is. Ez utóbbi kinézetre hasonlatos a skót dudához, de a sípok felépítése más.

Ha valaki ma ír zenét hallgat, felismerheti a hangszerelésben az erőteljes, szinte katonásan megszólaló, szívet remegtető dobot, melynek neve Bodhrán. Az 50 –es évekig mágikus, sámánisztikus hangszer volt, a rosszat kellett vele elűzni. Hagyományosan elsősorban Szt. István napján, Karácsony másnapján használták. Ez a téli napforduló, amikor a népszokás szerint az ökörszemet, vagy a szarvast hajszolják. Az évnek ezen nevezetes pontjához fűződő egyik legendát ismerheti meg a hallgató a Bran együttes lemezéről, mely a közelmúltban Agancserdő címmel jelent meg és a szarvassá varázsolt emberpár szerelmének, téli halálának és tavaszi feltámadásának meséjét mondja el. Az ott megszólaló dobok minden leírásnál jobban példázzák a hangszer játékosságát, a benne rejlő sokszínűséget, lehetőségeit. Sean O’riada, ír zeneszerző az 50 –es, 60 –as években kezdte saját szerzeményeiben használni a dobot. Játéktechnikája átalakult, és ma is folyamatosan változik, gazdagodik. Szinte olyan már, hogy a tablához hasonlóan dallamjáték szerűen szólaltatható meg.

Írországban a valódi népzene a mai napig él. Hatással van rá a jazz, az afrikai zene és számtalan más stílus és irányzat. Az újjáéledés legnagyobb időszaka a 70 –es, 80 –as évek, amikor a hagyományos zenék a nagy színpadokon is megszólalnak. Ebből alakultak ki az amerikai szuperprodukciókhoz hasonlatos show -k, amelyek már-már világzenék, szintetizátorral, nagy balkáni dobokkal. De ez már egy másik történet, a mesének, mítosznak ennek semmi köze, hiszen fő mozgató ereje a pénz.